A Sable-szigeti ló élõhelye a kanadai Új-Skócia félszigetétõl 160 km-re keletre az Atlanti óceánban keskenyen és hosszan elterülõ kis szigeten található. A sziget híres arról, hogy rengetegen hajótörést szenvedtek ott, de arra nincs bizonyíték, hogy ezek a lovak is így kerültek volna a szigetre. Az viszont biztos, hogy ezek a lovak a Franciaországból az 1600-as években odaszállított fríz és andalúz lovak leszármazottai. Sable-sziget, amely távol a szárazföldtõl teljesen elszigetelten fekszik az óceánban, a vadlovairól híres.
E lovak, melyeket marmagasságuktól függetlenül nem póninak, hanem lónak tartanak, nagyon jól alkalmazkodtak a sziget szélsõséges éghajlati körülményeihez. A sziget törvényei szerint e vadlovak 1961 óta védett állatok. Olyan értelemben vadak, hogy emberi beavatkozás nélkül szaporodnak, saját maguk keresik meg a fennmaradáshoz szükséges takarmányt és vizet, valamint saját magukat kell megvédeniük a rájuk leselkedõ betegségektõl, az idõjárás viszontagságaitól és a ragadozóktól. Bizonyos emberi beavatkozás azonban elengedhetetlenül szükséges, mint például az örökbefogadási program és az állatok évenkénti összeterelése egészségi állapotuk ellenõrzése érdekében.

A Sable-szigeti ló küllemében a vadlovakra jellemzõ primitív megjelenést mutatja. Marmagassága 140 cm körül van. Késõn érõ fajta, de akár 30 évig is elél. A kancák tömege átlagosan 300 kg, a méneké 360 kg. Minden színben elõfordulhatnak, vannak palominó és fekete egyedek is, de az állomány több mint fele sötétpej színû, és általában jegytelen. Feje nem mondható szépnek de jellegzetes: nagy, viszonylag durva, nagy, figyelmes szemekkel és apró, mozgékony fülekkel. Nyaka rövid, vaskos, izmos. Teste keskeny. Mellkasa mély, háta rövid. Lábai erõsek, rövidek. Patái kicsik, kemények, szabályosak, soha nem patkolják õket. A végtagok és a paták erõssége lehetõvé teszi, hogy még nehéz terepen is biztos lábakkal közlekedjenek. Szõrüket télen hosszúra és vastagra növesztik, hogy megvédjék magukat a szigeten uralkodó dermesztõ hideg ellen. Sörényük és farkuk is dús, hosszú, különösen igaz ez a ménekre. Ez is jelentõs védelmet nyújt a hideg ellen.

A kiscsikók zömében májusban és júniusban születnek a szabad ég alatt, így kellõen megerõsödnek, amire megérkezik a zord tél. Télen a hóban és a jeges esõben a lovak szorosan összebújva, a védelmet nyújtó homokdûnék között vészelik át a telet. Az állomány létszáma gyorsan nõne, de általában évrõl-évre azonos számú marad, hiszen egy-egy enyhébb telet, dermesztõ hideg követ. Ilyenkor az öreg, illetve a túl fiatal, gyenge csikók, valamint a beteg állatok elpusztulnak. A lóállomány mindezen feltételek mellett minden évben 200-350 egyed körül alakul.

Málhás és hátas lóként használják, már amelyiket egyáltalán befogják. Régebben is népszerû málhás állat volt, de voltak, akik dámanyeregben (nõi nyereg) lovagoltak rajta. A Sable-szigeti vadlovak kis csapatokban élnek, melyekre egy mén vigyáz, és egy idõsebb vezérkanca vezeti. Egy-egy csapat élõhelye 3 kilométer kiterjedésû, és a szigeten 40-50 ilyen csapat él egymástól elkülönülten.
Túlélõképességük rendkívüli, hiszen természetes élõhelyükön csupán fû és némi gaz nyújtja a természetes táplálékot. Rendkívül igénytelen és ellenálló. Sehol máshol nem találhatók meg a világon, ma már tilos kivinni a fajtát a szigetrõl. A vadonban csapatokban élnek, így ha befogják õket, nem szabad egyedül tartani, mert nagyon igénylik a társaságot. A fajta olyan erõs, hogy nemcsak gyerekek, de felnõttek is nyugodtan lovagolhatnak rajta. Jó a csontozata, nagy a teherbírása. Életkörülményei miatt nem sok kapcsolata van az emberrel, annak jelenléte nyugtalanságot ébreszt benne.

Forrás: Lovas Nemzet