• távolságbírás (flyer, steher);
• a gyorsaság mértéke (speed);
• ugróképesség (nem ugróstílus! /bascule/);
• ügetőkészség;
• az izmoltság típusa (szikár száraz, telt húsos, barázdált);
• küzdenitudás - küzdőkedv és ezzel együtt a bátorság – félelem (idegrendszer);

Ezek összeadódó (additív) génhatások alapján vivődnek át szülőről-utódra, kevert formában, amely azonban azt a jellegvonást a későbbiekben is megtartja és nem hasad fel újra a kiinduló pontra. Az összeadódó (additív) öröklésmenet a nevét onnan kapta, hogy itt egy-egy tulajdonságra nézve több száz, esetenként még több gén összegeződéséről van szó, tehát az ilyen tulajdonságot, mint pl. az ugróképesség, több száz génnek az együttes befolyása alakítja ki. Az additív módon öröklődő tulajdonságok közös jellemzői:

• kialakulásukat nagyszámú gén, génpár egymásra hatása befolyásolja;
• ezért a szülők középértékétől számított ugrásszerű eltérésre az utódoknál nem lehet számítani;
• a mindenkori utódok akár fajtisztán tenyésztünk, akár keresztezünk, mindig a két szülő képessége középértékének megfelelő képességszintet öröklik;
• ezek a tulajdonságok a rokontenyésztés hatására nem, vagy csak alig észrevehetően romlanak;
• általában mind magas h2-értékkel rendelkeznek, tehát nagy bizonyossággal öröklődnek.

Így tehát a fentiekből következően előre nagy biztonsággal tervezhetőek, a kialakulásukat környezeti tényezők csak kevéssé befolyásolják, elsősorban tenyésztéssel, tenyész-kiválasztással formálhatók az utódnemzedékek kialakításában.

Mindenekelőtt ezekre a tulajdonságokra érvényes az az évszázados tenyésztői formula, hogy jót a jóval, mert ennek itt – a kevert (intermedier) öröklésmenet következtében – reális alapja van. A HALÁSZ GYÖRGY által írt TELIVÉREK című könyv 300. oldalán például ez áll: „GLENAMOY (GALLINULE-MORGAN leány) minden ivadéka született ugró volt, sőt, ezek az ugrókedvet és tehetséget tovább is örökítették…”. Ez egyértelműen additív génhatások alapján öröklődő tulajdonságokra vall, felismerhető benne a tulajdonság magas h2 értéke, az intermedier, biztos formában való továbbörökítése, nemcsak egy generáció tartamára. Hasonlót olvashatunk ebben a könyvben Panzerschiff (WENLOCK-SPECULUM leány) és HADD LÁSSUK (GASCONY-DUNURE leány) fejezeteinél is, de tudjuk ugyanezt a nagyszerű EKKEHARD XX-ról, DAIMIO XX-ról, SANTROB XX-ról, BOARIO xx-ról, stb. is.

Ezek mind jellegzetesen és átütően adják tovább képességeik intermedier hányadát az utódokra, amelyeknek ugróképességbeli minőségi különbségeit az determinálta, hogy az illető mén párosítási partnerei milyen képességszintet tudtak „házasságba” hozni. Ezt a jellegzetesen kvantitatív genetika szabályai szerint additív módon öröklődő, és ma oly lényeges képességet tehát tudatos tenyésztői munkával oly módon lehet nagyobb állomány sajátjává tenni, ha a nemzedékről nemzedékre a populáció szintjét meghaladó ugróképességű méneket alkalmazunk ott, ahol ez a fő célkitűzés. Egy kiváló ugrólovakat produkáló ménes kialakítására ilyen körülmények között akkor van a legtöbb esélyünk, ha a kancák szelekciója is ebben az irányban történik, és a fedezőméneknél is évtizedeken keresztül konzekvensen csak a kancaállománynál ugróképességben jobbakat engedtünk fedeztetni.

Ismeretes több ilyen kezdeményezés kudarca, amely nem hozta meg a várt eredményt, de ennek oka alapvetően az volt, hogy csupán kezdeményezések maradtak és nem hajtották végre következetesen 3-4 nemzedéken keresztül.