Az USA előrehaladó benépesülése, a növekvő iparosodás és az egyre emelkedő népességszám következtében megnőtt az igény a szabadidős lovaglás iránt. Kézenfekvő volt, hogy ehhez a vaquerók rendszerét vették át, és a rendelkezésre álló lófajta épp megfelelt ezen alapnak. Az American Quater Horse az egyik legelterjedtebb lófajta az egész világon. A sportlovagláson belül a lovak képességeit a különleges fegyelem érdekében még tovább válogatták, úgy, hogy végül magas színvonalon specializált lófajták alakultak ki.
Az American Quater Horse elterjedése megkezdődött az európai országokban is, mint például Olaszországban, Németországban és Ausztriában, és egyre nagyobb lendülettel folytatódott. Ami érthető, hisz ezekben az országokban igen értékes tenyészcsődörök és tenyészkancák álltak és állnak rendelkezésre, hogy elősegítsék e lófajta elterjedését. A lovak betanítása a régi elvek szerint történik, bár modern edzésmódszerek is létrejöttek, melyek foganatosítása a legmagasabb fokú teljesítményhez vezet. Az egyes feladatoknak kemény szabályai vannak, amelyek, valamint a hagyományoknak megfelelő ruházat és fölszerelés kiemelik ezt a sportágat. Az egyes versenyekre a vizsgázott és elismert hazai bíró mellett mindenkor egy külföldi - Egyesült Államokbeli, vagy egy másik európai országból származó - bíró részvételét írják elő. Mindent egybevéve a vadnyugati lovaglás egyes ágai éppolyan alappal rendelkeznek, mint a mifelénk elterjedtebb angol lovaglási szokás. A lovak betanításának célja - a szabadon bocsátott, segítségként szolgáló hátasló - mindkét lovaglási formában közös. Ahogyan az angol hagyomány szerint lovagló vadász piros, vagy zöld lovaglókabátban, fehér nadrágban, csizmában és kobakkal a fején üget magabiztosan és büszkén a Hallali-hoz, vagy ahogyan díjlovas fekete frakkban és cilinderben mutatja be programját, ugyanígy nagy hagyománnyal bír a westernlovaglásban a nagy sarkantyús westerncsizma, a westerning, a hosszú egyenes szabású nadrág, a bőrből készült chaps és a westernkalap. Hisz voltaképpen nem a kiállás és a felszerelés határozza meg egy lovaglási stílus filozófiáját, hanem ezeknek az alapjai. Ezeket az alapokat már a legelső lovas nemzetek ránkhagyták.
"A ló megfékezése azáltal, hogy a hátsó lábait működésbe hozva elérjük, hogy hordozza lovasát, hogy elfogadja a lovas segítségét, valamint engedelmes legyen." - ez ugyanúgy vonatkozik a westernlovaglásra is, mint ahogy a többi ismert és elismert lovaglási stílusra. A western módon lovagolt lóval szemben támasztott követelmények megítélésekor nem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy ez a fajta lovaglási stílus az aktív munkakövetelményből alakult ki. A lovat kizárólag arra képezték ki, hogy munkát végezhessenek vele. Jelentős különbség az "angol stílus" szerint lovagolt lóval szemben az a tény is, hogy a lovat reakcióképessége egyenes következményeképp az ember fölé helyezik, emiatt a ló ösztöne és reakcióképessége a munkaszimbiózis elengedhetetlen előfeltétele volt, és ma is az. Ennek következtében alakulhatott ki egyáltalán a "loose rein", a szabad kantár fogalma. A westernlovaglásban tehát alapvetően más a lovas és ló közötti kommunikáció alapja, mint az angol stílus szerint lovagolt ló esetében. Amíg a laza kantárt nem cserélik össze az eldobott kantárral, a ló jelezni fog. Amíg minden rendben van, addig a ló se jármódján, se tempóján nem fog változtatni. És mivel a ló betanítása alatt éppen azt tudatosították az állatban, hogy bármikor elvárnak tőle valamiféle cselekvést, és hogy ez a parancs mindig a kantártól indul ki, éppen ezért ez a laza kantár az, ami ébren tartja a ló figyelmét. A megfelelő betanítás azt is tudatosította a lóban, hogy megtartsa saját magát a hátsó lábain, és ezt a mozdulatot kövessék a mellső lábai is. A ló mindig a nyaka mindenkori oldalán lévő kantárra, valamint az ugyanazon oldali combnak enged. Súlysegítséggel, az úgynevezett testbeszéddel csökkentjük vagy növeljük a tempót. Az egyes gyakorlatokon, melyek elviekben megfelelnek a szabadon élő marhák körüli munkáknak, a verseny során finomítottak, változtattak, melyek aztán megkövetelték a ló egyre szigorúbb és egyedibb specializációját. A tenyésztés kiválogatással gondoskodott arról, hogy folyamatosan igen értékes "ló-atléták" alakuljanak ki, melyek képesek voltak arra, hogy tökéletesen megfeleljenek a versenygazdaság éppen aktuális követelményeinek. Példa lehet erre a "sliding stop", amikor a ló késleltetve áll meg egy igen magas tempójú galoppból, és ez pusztán a show egyik akciója. Ez a fajta mozdulatsor, amikor a ló több mint nyolc métert röpül előre a levegőben, a marhákkal való munkában használhatatlan. A sliding stop mégis a szarvasmarhák körüli munkákból alakult ki. Ugyanez igaz a spinre, a hátsó lábakon történő megfordulásra is. Amikor a ló a marhák mellett dolgozik, sosem vesz teljes fordulatot, ha a marha irányt vált. Az arénában ezt a mozdulatot négyszeres fordulatig is értékelik, ahol a ló tartása és tempója lényeges értékelési szempontnak számít. A vadnyugati lovaglás filozófiája szerint minden betanítás eredményének egy olyan lónak kellene lennie, amely a hátsó lábakból indulva ütemesen halad előre és eközben képes arra, hogy a lovas súlyát is hordozza. A továbbiakban a betanítás előrehaladását a ló és/vagy lovasa teljesítményhatárának elérése határozza meg, amelyet a bíró értékelése minősít. Egy tökéletesen tanult lovat egy kézzel kell lovagolni és westernkantárzattal felkantározva kell a show-ban elővezetni.
Forrás: Pointernet |