A mítosz
Lex Barker Old Shatterhand-alakítása és a Bonanza sorozat óta Európában minden gyerek tudja, milyen "valójában" a vadnyugat. És a westernlovaglás fogalmával is tud mit kezdeni az időközben egyre szélesedő közönség. Westernlovaglás és cowboyok, kaland, szabadság… mindezen fogalmakat gyakran veszik egy kalap alá. De tényleg ennyire elválaszthatatlanul összetartoznak? A válasz egyértelmű NEM. Itt nem a westernlovaglásnak szeretnék reklámot csinálni, sem lebeszélni nem kísérlem meg róla az embereket, egyszerűen objektíven szeretném bemutatni ezt a jelenséget - méghozzá alternatív lovaglási módként.
A valóság
Az a "vadnyugat", amit a tévéből és a "spagetti-westernekből" ismerünk, biztosan nem létezett. Aligha volt olyan cowboy, aki magányosan lovagolt a pusztán - aki látta már a sivatagnak csak a SZÉLÉT is Nevadában, tisztában van vele, hogy itt az embernek egyedül semmi esélye. Továbbá - mi az a COWBOY? Fordítsuk csak le: egy TEHENES FIÚ! Értsd: tehenész. Az egyetlen különbség Európához képest éppen az volt, hogy a csordák jóval nagyobbak voltak. Lovas tehénpásztorok az egész világon voltak, például Franciaországban a gardianok fehér lovaikkal és fekete marháikkal, Olaszországban meg pont fordítva - sötét lovak, világos marhák - és természetesen Spanyolországban, Portugáliában és Magyarországon is! De menjünk csak tovább: még a távoli Ázsiában is! Aztán egész Dél-Amerikában, ahol a "gaucho" ugyan az egyik legnehezebb, de bizonyos körökben a legnagyobb tekintélynek örvendő foglalkozás is. És mit csinál egy cow-boy? Persze őrzi a marhákat. Nagyon hősies foglalkozás, nemde? Talán nem azért lógott inkább a revolver az oldalán, hogy elijessze és megölje a támadó ragadozókat, mint hogy a "Saloon"-ban jelentéktelen apróságok miatt kockáztassa az épségét és az életét? És tényleg "hősök" voltak - vagy egyszerűen csak szegény szezonális munkások, amilyenek legközelebbi szomszédaik, a dél-amerikai gauchók még ma is, akik egyik farmról a másikra vándorolnak, és ott aztán napkeltétől napnyugtáig a nyeregben ülnek kevés pénzért és egy kis ennivalóért?
És most a westernlovaglásról
Ma a westernlovaglást a "legszuperlóbarátabb" alternatívaként ábrázolják - a német lovaglási módnak pedig minden képviselője automatikusan állatkínzó. Nos igen, hogy a klasszikus lovaglásban sokan vannak, akik inkább sikerre verik a lovukat, mint vezetik, igaz lehet… De aki így gondolkodik, túlságosan leegyszerűsíti a dolgot. Nézzük csak meg az egész western mítoszt egyszer történelmi perspektívából. Méghozzá néhány "cowboy", "buckaroo" és "mustang mentor" szemszögéből, akiket Kaliforniában és Nevadában ismertem meg. Még ha ma az USA-ban 80%-ban hobbiból tartanak is lovat - bizonyos értelemben még mindig eldobható áru, és az is marad, legalábbis a kevésbé jó fajták és azok keverékei. Így például egy waskaloosa csikó és anyja is, amelyeket vágóhídra ítéltek, csak mert a csikónak rossz volt a színe. Biztosan van ilyen nálunk is, de azt állítani, hogy a westernlovaglás mindig is abszolút a leglóbarátabb lovaglási mód volt, biztosan nem helyes. Az Egyesült Államok létrejöttének idején évszázadokon át vadlovak milliói éltek a prériken. Hamarosan már nem kellett lovakat importálni - több mint elég volt ott is. Akinek lóra volt szüksége, vagy fogott magának egyet, vagy a számos árverés egyikén vett egy félvadat "for a few bucks". Az akkori lóárak messze alatta maradtak egy jó nyeregének. Ezen kívül igen kevés cowboy volt jó és beleérző lovas. A lónak csak "működnie" kellett. Az USA-ban néhány terület még ma is durva, embertelen - egy cowboy nem engedhette meg magának, hogy egyszer csak a nagy semmiben egy ideges, túl félénk vagy akár bolond ló ledobja a hátáról és megsérüljön. Hagyományos értelemben vett lovasoktatás a lakosság széles körében szintén biztosan nem volt - egyszerűen csak felültek a lóra, kezükbe vették a kantárt, és kész. Akkoriban az embereknek teljesen más volt az állatokhoz való viszonya. Arra biztosan ügyeltek, hogy az állatok élelmet kapjanak - de állatorvost hívni többnyire már elképzelhetetlen lett volna, hiszen az alig került volna kevesebbe, mint egy új ló. Ennek semmi köze a szívtelenséghez, pusztán pragmatikus gondolkodás, ami az első telepeseknek és úttörőknek biztosította az életét. Egy beteg vagy sérült ló sem kocsit nem tudott húzni, sem földet szántani, és csak pénzbe került. Hiszen abban az időben Európában is pontosan ez volt a helyzet… néha meg is kérdezem magamtól, kinek támadhatott az az ötlete, hogy éppen Amerikában, ismeretlen és veszélyes földön, amely a tornádók, villámok, végtelen sivatagok miatt éppúgy veszélyes volt, mint a joggal vehemensen védekező őslakosság miatt - minden értelem ellenére másképpen lett volna? Biztosan csak egy ravasz PR-ember találta ki ezt az egészet, vagy olyan valaki, aki a történelemről és a tényekről hallani sem akar, és inkább Karl Mayt olvas (aki egyébként soha nem járt Amerikában).
Mitől westernlovaglás?
Szóval, felejtse el a szabad, vad cowboyok és örökké hű társuk, a ló kliséjét. A westernlovaglás nem jobb és nem rosszabb, mint bármely más lovaglási mód, mivel a lónak megfelelő bánásmód és használat attól függ, aki a szárat a kezében tartja. A westernlovaglás úgynevezett "jelző lovaglási mód", ami a következőképpen működik: a lovas jelt ad a lónak, például vágtára. A ló addig vágtat a megadott irányba, míg más jelet nem adunk. Nem hajtjuk, nem fogjuk vissza, nem szedjük össze, és a szár hatásával sem próbáljuk meg fékezni. És ez az egyik legfontosabb különbség a német lovagló stílussal szemben. Az is mítosz, hogy a westernlovak automatikusan összeszedettség nélkül mozognak. Ezt Kalifornia több westernversenyén tett saját megfigyeléseim alapján nem erősíthetem meg. Egy jó westernló "természetes" tartásban dolgozik - minden rendkívül mély fejtartás és a mellső lábon "csosszanás", amit nálunk a Pleasure Classesnál láthatunk, abszolút kivétel - és hogy ez mennyiben természetes vagy nem, az kérdéses. Az egyes westernágak értelméről vagy értelmetlenségéről később még írunk, most térjünk vissza az összeszedettséghez. Egy jó westernlónak képesnek kell lennie magát "vinni", ezért megfelelő módon egyensúlyban tartani magát a lovas alatt. Ez nem slattyogás, és nem is csoszogás. A továbbiakban egy westernló is összeszedett bizonyos feladatoknál - végzett már talán fordulást, azaz "spin"-t olyan lóval, amelyik teljesen az elülső lábára támaszkodik? Összeakadnának a lábai, ha nem lenne képes áthelyezni a súlyát a hátulsó lábaira, és szabályosan a földbe ágyazni őket!
"Just for fun"?
A legnagyobb gond az, hogy a westernlovaglásban sokan továbbra is a "kényelmesebb" alternatívát látják. Miért kellene venni a fáradságot a ló gimnasztikázására, ha csak terepen akarunk poroszkálni? Miért kellene állandóan kézben tartani a szárakat egy laza kilovaglásnál? Sokan, akiket sohasem fogunk látni versenyeken, pusztán lustaságból jutnak el a westernlovagláshoz. A westernlovaglás, amely használati lovaglásból fejlődött, amely arra irányult, hogy lehetőleg az erőt kímélve és különösebb tudás nélkül jussanak előbbre, biztosan nem olyan erőpróbáló, mint a német lovaglóstílus. Ezért azonban még egyáltalán nem lustáknak való! Western- vagy díjló, mindkettőjüket mozgatni kell! És nem csak csoszogó járással a terepen. A lovak akkor érzik jól magukat, ha az energiájukat szabadon engedhetik. Ez persze nem a fejetlen hajszát jelenti rögtön az erdőbe, sokkal inkább kiadós ügetéseket vagy kocogást értek alatta, kis vágtákkal kiegészítve, hogy fellazítsuk a lovat! Ez a lépésben csoszogás végső soron két lehetőséghez vezet: az egykor oly nyugodt lovat a terepen egyszer csak nem tudjuk az ellenőrzésünk alatt tartani, vagy ami ugyanilyen rossz, elmerevednek az izmai. Aztán még jobb, ha enni is túl sokat kap, és tökéletes a beteges kis "hízódisznó", amit westernlónak csúfolnak. Ahogy mondtuk, a westernstílust azért "találták" fel, hogy kis fáradsággal és erővel minél nagyobb távolságot tegyenek meg. Mit jelent ez a számunkra? Egy díjló, amelyet "helyesen" lovagolnak, általában egy óra múlva már verítékben úszik - mert minden izmát meg kell dolgoztatnia! De egy westernlónak, amellyel egyszerűen csak poroszkálunk a terepen, egy óra múlva is minden szőrszála száraz lesz - egy lóval akár napi nyolc órát is lehet lépésben lovagolni, anélkül hogy komolyabban kifáradna (kivéve a túltáplált vagy "csak-istálló"-lovakat). Vagyis vagy szögre akasztja a hivatását vagy tanulmányait, hogy valódi cowboy módjára naponta tíz órát töltsön a nyeregben lépésben, hogy megmozgassa a lovát - vagy belátja, hogy a westernlovaglás mégsem lustáknak való. Egyébként ült már nyolc órát nyeregben? Ez aztán tényleg nem a lusták sportja!
Nagyjából és egészében…
A westernlovaglás tényleg "finom" dolog. A lovagló stílus rendkívüli módon gazdagítja a ló és a lovas életét, és sokoldalúbbá teszi a lovas céhet. Ez azonban éppoly kevéssé az abszolút igazság, mint bármely más lovaglási stílus. Minden azon múlik, aki a stílust gyakorolja, a lovat edzi és ellátja. Mindkét oldalon vannak fekete bárányok és túlbuzgók. Ennek mindkét táborban ki kell egyenlítődnie. Remélem, ez a kis bevezetés kissé a realitás felé tolta a westernlovaglás mítoszát - ha valakit megfosztottam egy illúziótól, sajnálom, de ez a sorozat tényeken alapul, hogy útmutató és tájékoztató lehessen az Önök számára - nem pedig regény Karl May módra…
Hogyan tovább?
Ha még nem sikerült mindenkit elriasztanom, leírom, mit várhatnak ettől a sorozattól: mesélek majd egy keveset a westernlovaglásról és eredetéről, az úgynevezett westernfajtákról, a kaliforniai és texasi stílus közti különbségről, a felszerelésről, a versenyágakról, feladatokról, és mindenekelőtt arról, hogyan lehet "westernlovagolni", illetve hogyan érheti el ön is a lovával ezt a "laza harmóniát" a legminimálisabb jelekkel. Meg fogja látni: olyan nagy különbség azért nincs a jó hagyományos stílushoz képest!
A "három-B-elv"
A "három-B-elv" azt jelenti: Big Bossy Buddy, vagyis a "nagy főnök haver", valahogy így lehetne lefordítani ezt a furcsa kifejezést. De nézzük, mit is takar ez valójában. Ehhez legelőször vizsgáljuk meg magát a lovaglást. Jobban mondva az elméletet. Mert a westernlovaglásban is rengeteg ág van, amelyeket még be fogok mutatni. Először is: vegye szemügyre kritikusan a lóhoz való viszonyát, és adott esetben építsen fel új kapcsolatot vele. Hiszen a jövőben jól akarunk szórakozni, nem? Ennek mindenesetre az a feltétele, hogy a ló is jól szórakozzon! Ha tehát meglátja önt, ne gondolja azt: "Ó, istenem, már megint jön a kínszenvedés!", hanem inkább azt: "Hű, Kétláb megint itt van, ma vajon mi jót csinálunk?" Ezért az első tanácsom furcsának tűnhet, de - mielőtt elkezdene lovagolni, fogja meg a lovát a szárnál, és menjenek el együtt sétálni. Közben ön is nyugodtabbá válik, és a ló is. Főleg pedig észreveszi, hogy Önnel tényleg szórakozhat is. Vagyis. Legalább hetente egyszer menjen el sétálni a lovával. A kis rangvitákat ilyenkor a földről lehet tisztázni, és a lónak nem fog az első alkalommal, amint kicsit lazábbra engedi a szárat, rögtön mindenféle butaság az eszébe jutni. A ló számára ön a főnök, de a haver és a játszótárs is. Tetszeni akar önnek és együttműködni, a kapcsolatuk a tiszteleten és a bizalmon alapul. Ennek nagyszerű gyakorlási lehetősége ez a bizonyos séta. Jó szórakozást a "kicsivel nagyobb kutya" sétáltatásához! Még egy ötlet: ha van egy futószárazó csarnoka, vagy használható területe, vagy rétje, kezdje el a talajmunkát is - a földről egyszerűen sokkal könnyebb tisztázni és megszüntetni az összes rangsorkérdést és összetűzést, mint a nyeregből - és főleg veszélytelenebb! Kezdetben amúgy is elég dolga lesz magával is, mire tisztába jön ezzel az új stílussal; egy ló, amelyik teljes erejéből Ön ellen dolgozik, nem lesz éppen segítségére a cél elérésében. Ha nem ismeri a szabad munkát vagy a round penben végzettet - ne essen pánikba! Kezdetben mindez a futószáron is megy. A lónak arra kell mennie, amerre Ön akarja… és mindezt az ön által meghatározott tempóban! Ha ilyesmit még soha nem csinált, kérdezze meg az istállóban, megmutatná-e valaki, hogyan kell helyesen futószárazni egy lovat. Kerítsen el egy kb. 10x10 méteres területet, és egyszerűen kezdje el. Tanuljon meg a lovával az Ő nyelvén kommunikálni, és egyértelműen tegye számára világossá: a barátod vagyok, szeretlek, bízhatsz bennem - de azt kell tenned, amit mondok! Ez a Big Bossy Buddy elv - ahogy nevezni akarom: Ön a "nagyfőnök", akinek a cselekedeteit nem lehet megkérdőjelezni, egyszerűen teljesíteni kell a parancsait. De Ön a "Buddy" is, a haver, akivel mókázni lehet, és akit az ember, akarom mondani a ló szeret. És ha a lova hamarosan úgy fut Ön után, mint egy kiskutya, már a lovaglásra is gondolhat!
Forrás: Pointernet |