1. HOGYAN KÉSZTETJÜK A BELOVAGOLT LOVAT A SEGITSÉGEK ELFOGADÁSÁRA ?

A helyesen belovagolt lónak ehhez elegendő lesz, ha lovasa a derekát meghúzza. Ilyen ló akár álló helyzetben, akár lépésben, ügetésben, vagy vágtában azonnal átveszi a segítséget, feltéve, hogy a lovas a szárakkal ellentartóan hat és az alsó combok, amelyeknek a ló törzsével állandó érintkezésben kell lenniük, a derékmeghúzással egyidejűleg könnyű nyomást gyakorolnak rá.
A főszerep tehát itt a lovas derekának és alsó combjának jut, nem pedig a száraknak: helytelen, ha a szárakat a kezek befordításával akarnánk rövidíteni.

Olyan ló amelyet nem tudunk derekunk meghúzásával és combunk nyomásával azonnal a segítségek elfogadására bírni, nincsen helyesen belovagolva: ilyen esetben vagy nyers, vagy egy már elrontott lóval van dolgunk.

2. HOGYAN TANITJUK A NYERSLOVAT A SEGITSÉGEK ELFOGADÁSÁRA ?

A még belovagolatlan lovat akkor kezdjük a segítségekre engedelmessé tenni, ha a lovas súlya alatt bizalommal, hosszú, tért nyerő lépésekkel a vezető ló mellett lustán tovább halad. A tulajdonképpeni munka tehát akkor veszi kezdetét, ha a ló annyira ellustul, hogy lovasa annak előrehajtására kényszerül. Az előrehajtó segítségeknek megértését a lovaglópálca használatával készítjük elő. A pálca használatánál különösen fiatal lovaknál igen óvatosnak kell lenni, hogy a ló ettől meg ne ijedjen. A lovas alsócombjával mindinkább felveszi az érintkezést a ló testével: ezt minden ló nyugodtan tűri, ha azokat csendesen ott tartjuk. Azt, hogy a combnyomásra előre kell mennie, a pálcával egyidejűleg alkalmazott gyenge ütésekkel értetjük meg lassanként a lóval.

Minden további munka a következő időben a lónak az úgynevezett "munkaütemben" való határozott előrelovaglásból áll. Ez az ütem, mindig kissé gyorsabb legyen, mint amilyenre a ló önmagától hajlandó, tehát menőkedvében egy bizonyos többletet kell előteremtenünk. Azzal, hogy a lovas kezdi lovát erélyesebben előrehajtani és az ütemet előírni, akarata már érvényesülni kezd és ez már a segítségekre való engedelmesség kezdetét jelenti. A ló előremenését és lendületét azonban a lovasnak nem szabad azzal megzavarni vagy gátolni, hogy a lovat kezével formába akarja hozni, mert nem a forma lényeges, hanem az, hogy a lovas ebben a nyugodt, tértnyerő munkaütemben lovából az összes fellépő feszültségeket és ferdeségeket minden nyugtalan, egyenetlen lépés stb. kiküszöböljön. Emellett a ló - hacsak a lovas kezével ebben meg nem akadályozza - fejét és nyakát önmagától leengedi és a zablán támaszt vesz. Óvakodnunk kell az ütem túl korai és túl hirtelen megváltoztatásától: ütemváltozások és fordulatok mozgás közben eleinte csak kísérletképpen, mintegy jelezve hajtandók végre. Lépésről - lépésre tapogatódzunk előre és elsősorban arra, hogy a nyugodt, tértnyerő és egyenletes lépések megmaradjanak: csak ha ezt elértük, támaszthatunk további követeléseket. Ha pedig a lendület megszűnik, akkor ez mindig annak a jele, hogy túl sokat kívántunk a lótól.

Igy azután egyik kis előrehaladás a másikból önmagától adódik. A ló rövid időn belül az előrehajtó combnak teljesen engedelmeskedni fog. Az előrehajtás folytán a hátsó lábaknál eredő toló vagy taszítóerő következtében a ló felveszi a támaszkodást a zablán és kezdi azt rágni. A lovasnak kezével most teljesen tétlenül kell maradnia, mert az a lényeges, hogy a ló önmagától keresse meg a szárat. A lovas tehát ne akarja ezt a folyamatot hátrafelé ható kezeivel meggyorsítani, mert különben az a veszély fenyegeti, hogy a ló homlokvonalával a függőleges vonal mögé kitér, nyakát összegömbölyíti és elkezd a zablával játszani. A lónak semmi szín alatt sem szabad szár mögé kerülni és a zablát kiköpni: ebben a lovas csakis erősebb előrehajtással és szabadabb ütemben való lovaglással akadályozhatja meg.

Ha ez nem segít, akkor a lovaglópálcát erélyesebben kell használni, szintúgy, ha a ló a zablát kiköpi, vagy avval játszik, ilyenkor is a lovat erélyesen kell előrehajtanunk.

A nyugodt és egyenletes járásnak mindjobban állandósulnia kell, ez egyben a helyes munkának a próbaköve is. Ha most a lovas nyugodt és simulékony ülése mellett a megállításoknál lassanként derekát is használja - ami különben is a simulékony ülésnek éppúgy feltétele, mint a súlyáthelyezés a fordulatoknál -, a fiatal ló a segítségeket rövidesen megérti és azoknak engedelmeskedni fog.

A lovas biztos s a nyereghez tapadó ülése, valamint a ló számára mindinkább érezhetőbbé váló derék és combhatások utóbbit nyugodt vezetés mellett önmagától a tétlen kézre tolják. A ló fejének és nyakának akár ügyeskedéssel, akár erőszakkal hátrafelé ható szárakkal való "tartásba hozása" helytelen és káros következményekkel jár. A ló gömbölyített nyakkal talán hamarabb fogja a belovagoltság benyomását kelteni: azonban ezzel még nem vált engedelmessé és nyaka összegömbölyítésével már megtanulta azt, hogy miképpen vonhatja ki magát "szár mögött" való járással a lovas befolyása alól.

3. HOGYAN KÉSZTETJÜK A MÁR ELRONTOTT VAGY FÉLRELOVAGOLT LOVAT A SEGITSÉGEK ELFOGADÁSÁRA?

Elrontottnak vagy félrelovagoltnak olyan lovat tekintünk, amelyet ugyan már hosszabb idő óta hátaslónak használnak anélkül, hogy a segítségeknek engedelmeskednék, vagyis a lovas azt derekának meghúzásával egyszersmind a segítségek elfogadására bírhatná.

Bizonyos, hogy minden lovas jól belovagolt lovon jobb képet mutat, mint egy kevésbé jól belovagolt lovon: azonban helytelen volna ebből azt következtetni , hogy kizárólag csak jól belovagolt lovakon lehetne megtanulni lovagolni, mert nagyon tanulságos és kívánatos, hogy érzésünket és befolyásunkat ismételten érzékeny lovakon is kipróbáljuk és felülvizsgáljuk: Érzést csak összehasonlítás árán sajátíthatunk el, ha sokféle lovat lovagoltunk, amelyeknek mindegyikén más és más az érzés.

Ha valaki még sohasem érezte meg egy lovon, hogy az "szár mögött" van, annak még nem lehet biztos érzése a lónak a segítségekre való engedelmessége iránt. Minden jól belovagolt érzékeny ló helytelen befolyásokkal gyorsan elrontható, például szár mögé kerülhet: az a lovas pedig, aki egy szár mögött járó lóval nem tudja a zablát elfogadtatni, mindig abban a veszélyben forog, hogy lovát tudtán kívül is szár mögé hozza és így nem lehet bizalommal saját érzése és befolyása iránt.

A fiatal lovas azonban ne vállalkozzék túl korán valamely félrelovagolt vagy már elrontott ló megjavítására, hanem csak akkor, ha már teljesen megtanult a ló mozgásához hozzásimulni és ezt követve a nyereghez tapadva ülni.

Olyan lovak, amelyek nem engedelmeskednek a lovas derekával kifejtett behatásoknak, igen sokféleképpen vonhatják ki magukat a lovas befolyása alól és azt is különböző mértékben tehetik. Ilyen engedetlenségek vagy csak múló természetűek, vagy már nagyon meggyökeredzettek lehetnek. Sokszor elegendő a lovat a tétlenül tartott kézre erélyesen előre rálovagolni. Minél megszokottabbá vált egy engedetlenség, annál tervszerűbben kell a lovasnak eljárnia, hogy ezt lovából a szó szoros értelemében előrefelé kihajtsa.

Ritkán vonja ki magát egy ló a lovas befolyása alól csak egy bizonyos módon, majdnem mindig több ilyen engedetlenség lép fel egyszerre. Ezen csak úgy lehet segítenünk, ha nem a ló egyes részeihez, hanem az egész lóhoz tartjuk magunkat.

Egyébként ilyen lovakról azt mondjuk, hogy:

kemény, érzéketlen szája van, fejét dobálja,
tarkóját megmerevíti, szarvasnyaka van,
szár fölött jár, szár mögött jár,
szár ellen jár, ráfekszik a szárra, hátát behúzza vagy lesüllyeszti
nyakában (3.és 4. csigolya közt) (hátban gyenge kötésűeknél), egyik vagy másik hátsó lábát
hamis törést mutat, megmerevíti
rövid, elsietett járása van (élénk vérmérsékletűnél), comb ellen tör,
nyelvét kilógatja, lépésben döcög.

Mindezek a fent vázolt hibák eltűnnek, ha a ló a segítségeknek engedelmeskedik, tehát végeredményben mind ugyanennek az alaphibáknak megnyilvánulásai, semmi más, mint a lónak a lovas segítségei alól való különféle szabadulási kísérletei!

A munka menete mindig ugyanaz, a különbség csak abban van, hogy a fennálló hibák javításához szükséges előfeltétel megvan-e már, vagy hogy könnyebben, vagy nehezebben teremthetjük meg. Ilyenkor mindig ajánlatos a lova csikózablával kantározni, hogy könnyebben bírjuk a zabla elfogadására, mivel ez sokkal puhábban hat.

a) A lónak először ismét tanulnia kell az előrehajtó segítségekre előremenni.
b) Ha ezt elértük, a lovat befelé hajlítjuk.
c) Ha a ló engedi magát állítani, akkor fejének és nyakának előre és lefelé való kinyújtására bírjuk.
d) Ha a ló ezt megtette, hagyjuk hogy a zablát önmagától megkeresse.
e) Ha a ló a szárat önmagától felvette, fél visszatartásokat gyakorolunk vele.


a) HOGYAN TANITJUK AZ ELRONTOTT VAGY FÉLREVEZETETT LOVAT ISMÉT AZ ELŐREHAJTÓ BEFOLYÁSOKNAK ENGEDELMESKENI?

Ez a feladat az olyan lovaknál nehezebb, amelyek a lovas alatt el akarnak rohanni, mert nem tűrik. Sokan azt hiszik, hogy ilyen lovakkal egyáltalán lehetetlen elérni azt, hogy lovasuk által hajtassák magukat. Ebben az esetben minden attól függ, hogy megtudjuk-e lovunkat nyugtatni. Ezért lovagoljuk ezt ügetésben a nagy körön, ha ez nem használ, a kiskörön. A lovas ne csábítassa magát a szárakon való húzásra, vagy azokkal való kitartásra: a szárak a lovat egyelőre csak vezessék. Addig kell nagy vagy kiskörön maradnunk, míg a lovat hajtani tudjuk anélkül, hogy újból elrohanna. Minél jobban tudunk a nyereghez tapadva ülni, a derekunkat meghúzni és minél nyugodtabban és óvatosabban fekszenek alsó lábszáraink a ló törzsén, annál hamarabb fogjuk ezt elérni. A kiskörön való folytatólagos fordítás a lovat lassanként elaltatja: más mód erre nincs. Igy a lovas hamarabb ér el ahhoz, hogy lovát hajthassa, mint ahogyan ezt maga is feltételezte volna, de csakis akkor, ha igazán simulékonyan a nyereghez tapadva tud ülni. Ez az ülés olyan lovaknál is döntő szerepet játszik, amelyek hátukban fájdalmat éreznek: tévedés volna tehát azt gondolni, hogy ilyen lovakon előrehajolt testtartással végleges eredményt érhetünk el, mert ilyen eredményre ezeknél is csak akkor számíthatunk, ha előbb azt, hogy rajtuk a nyereghez tapadva tudjunk ülni.

A lovat a belső szár tartja a nagy vagy kiskörön: a külső szár eleinte egyáltalán nem játszik szerepet, hasonlóképpen a ló tartása is teljesen lényegtelen és mellékes. Eleinte csak arra törekedjünk, hogy a lovas és ne a ló szabja meg az ütemet s csak ha ezt elértük, kezdődik a tulajdonképpeni munka. Minden idomítás csak akkor veszi kezdetét, ha a ló lusta és hajtós lett, ha a lovas derekával és alsó lábszáraival megkezdheti az előrehajtását.

Fordítva áll a dolog lusta és a combok iránt érzéketlen lovaknál. Ilyen esetekben helytelen volna, ha ennek ellenére mégis csak a combbal akarnánk a lovat előrehajtani. A sarkantyúk is csak hiába sértenék meg a lovat, sőt ezek még jobban eltompítanák. Itt csak a lovaglópálca használ, a nyers ló is a pálca segítségével tanult a combra és deréksegítségre előremenni. A pálca használatával azonban a lovasnak tisztában kell lennie, még mielőtt az ilyen lovat ismét a segítségek elfogadására akarná bírni. Ha a ló a derék és a combnyomására ismét előre megy, akkor a lovas rövidesen abban a helyzetben lesz, hogy a munka ütemét diktálhassa: tehát nyugodt, egyforma ütemet, de mindig kissé gyorsabbat, mint amilyenben a ló önmagától akarna menni. Aki erről megfeledkezik, a ló megjavítását tekintve a legnagyobb hibát követi el.

b) MIÉRT ÉS HOGYAN ÁLLITJUK ÉS HAJLITJUK AZ ELRONTOTT LOVAT?

Ha az elrontott ló a derék és combnyomásra ismét előre megy, akkor kezdjük a nagykörön helyesen hajlítani.

Tudjuk, hogy a ló a segítségeket csak akkor fogadja el, ha teljesen elengedett: tehát minél jobban megkönnyítjük ezt a ló számára, annál hamarabb engedelmeskedik a lovas akaratának.

Minden ló akkor engedi el magát leghamarabb, ha hajlítottan jár. A ló már természettől fogva mozgás közben kissé jobbra vagy balra elhajlik s sohasem jár egészen egyenesen, amint ezt a többi négylábú állatnál, például a kutyánál is megfigyelhetjük. A helyes hajlítás eredménye legjobban gyenge hátú lovaknál mutatkozik.

A lovas lovát úgy állítja befelé, hogy óvatosan a belső szárral nyomást fejt ki és egyidejűleg a külső szárral utánaenged. Majdnem minden ló tűri, hogy ily módon állítsák, ha nem jobb, akkor a balkézen és viszont, - hogy melyik kézen, azt a lovas úgy állapíthatja meg, hogy a nagy körön többször is kezet változtat. A munkát ezután az így megállapított könnyebb kézen kezdjük meg. Hogy a hajlítást a ló fejének állításával kezdjük e meg vagy a hátuljának befelé állításával vagy mind a kettővel egyszerre, az nem lényeges, ennél is a legfontosabb az, hogy ne feledkezzék meg arról, hogy a fősúly az előrehajtáson van és azon is maradjon, hogy zártan, meghúzott derékkal és a ló hajlításának megfelelően üljön.

Ha a ló határozott és erélyes előrehajtás mellett egyik kézen sem engedi magát befelé állítani s hajlítani, akkor a lovas a segítségszárhoz nyúlhat. Ennek a segítőeszköznek használata látszólag a munkát komplikálja, de ez ilyen esetekben nem kerülhető el: azonban fontos, hogy az illető lovas a segítőszár használata felől tájékozott legyen. Ha a kívánt célt elérte, a segítőszárat azonnal hatáson kívül kell helyeznie, különben többet árt mint használ vele. A ló annál könnyebben hajlítható befelé, minél puhábban hatunk a belső szárral és ha emellett a külső szárral utánaengedve a lovat erélyesen előrehajtjuk. Ha a lovas a belső szárat erőszakosan húzza, nem csodálkozhat azon, ha a nálánál sokkal erősebb ló erre nem válaszol engedéssel. A ló szájával tehát óvatosan kell bánnunk és a lovat, a belső ülőcsontra helyezett testsúllyal, erélyesen előrelovagolunk. Ha az egyik kézen nem érünk el eredményt akkor megkísérelhetjük ugyanezt a másik kézen: ha nem sikerül a nagykörön, akkor a kiskörön. Úgyszintén az egyik kézről a másikra való váltás is tovább segít, ha ez alatt az idő alatt az engedést a ló számára a külső szár ellenhatásával meg nem nehezítjük.

Ha a ló a belső szárnak engedett, akkor evvel a ló állítottságát állandóan fent kell tartanunk, ha pedig a ló a hajlítást alól akárcsak egy pillanatra is kivonja magát akkor minden mástól elkell tekintenünk, míg a puhaságot ezen az oldalon ismét helyre nem állítottuk

c) MIÉRT ÉS HOGYAN BIRJUK AZ ELRONTOTT FÉLRELOVAGOLT LOVAT ARRA, HOGY NYAKÁT ELŐRE LEFELÉ KINYÚJTSA?

Előre bocsátom, hogy sok lovas nincs tisztában azzal, miért kell az idomítás kezdetén a lótól mély nyak s fejtartást követelni, ha végeredményben a lónak kiképzése után elől magasabbá, hátul pedig alacsonyabbá kell válnia? A ló elejének feligazítása (emelése) azonban csak akkor helyes, ha ez a hátulja süllyedésének a következménye és eredménye (viszonylagos feligazítás). Hogy ezt elérjük, a ló két hátsó lábát koncizületeiben (csípő és hátsó térdizületekben) rugószerűen össze kell hajlítanunk, amivel nem csak hátuljának süllyedését, hanem azt is elérjük, hogy lábak ebben a rugószerű helyzetben most már a súly hordozásában is részt vesznek. Mielőtt azonban ezt megtehetnénk, előbb a ló hátsó lábaiban rejlő előretoló (taszító) képességet kell felébresztenünk és kifejlesztenünk. A hátsó lábakkal való előretolásnál, a ló alkatánál fogva a nyakát lesüllyeszti: a nyak azonban ne csak süllyedjen, hanem egyúttal előre is kinyúljon. A nyak kinyújtása még fontosabb, mint a süllyesztése. Ha nem vagyunk képesek a lovat bármikor akaratunk szerint nyakának kinyújtására bírni, akkor nem is áll módunkban a lovat megakadályozni abban, hogy fejével a szügye felé visszamenjen, azaz szár mögé bújjon és így a szárak hatása alól, kivonja magát. Akkor valóban nem igen fogjuk elérni azt, hogy a ló a segítségeknek biztosan engedelmeskedjék.

A ló nyakának és fejének ezt az előre-lefelé való kinyújtását célzó munkát legjobban a nagy vagy esetleg a kiskörön nyugodt munkaügetésben kezdjük el, s pedig avval, hogy a már befelé állított lovunk álkapcsára a külső szárral kis nyomást gyakorolunk, hogy azután ugyanezzel a kezünkkel - esetleg egész karunkkal is - a ló szája felé előremenjünk. Ezzel a csak rövid ideig kifejtett könnyű nyomással inkább csak a ló figyelmét akarjuk a külső szárra felhívni, az utánaengedés a külső kézzel való előremenés a fontosabb. Utóbb említett művelettel a lovat arra akarjuk ösztökélni, hogy szintén engedjen, és nyakát előrefelé nyújtsa ki.

A lovas tartsa lovát emellett meghúzott derekával állandóan élénk ütemben, amely mindig a ló által felkínált ütemnél valamivel élénkebb legyen. Ha a lovas a ló előrehajtásáról megfeledkeznénk -vagy az ütemet rá bízná- akkor a ló számára, megszűnne az ok, hogy nyakával a csalogató szár után kinyúljon és a lovas, így hiábavaló munkát végezne. Az előrehajtásnak főképpen abban a pillanatban kell érvényesülni, amikor a külső kézzel utána engedünk, és előre megyünk -a külső szár tehát lógni kezd.

Ehhez a munkához nem kell különösebben kifinomult lovas érzés, ellenben igen alkalmas ennek a kifejlesztésére.

A lovas a belső szárral a ló befelé való állítását fenntartja, de tartózkodnia kell attól, hogy belső kezével külső kezének a tevékenységét támogassa. Ez azért igen fontos, mert máskülönben a lovas könnyen abba a hibába esik, hogy mindkét kezével váltakozva hasson, tehát a szárakat ide-oda húzogassa és így a ló szájában "fűrészeljen". Ilyen eljárással a lovat sohasem lehet a segítségek elfogadására bírni, hanem ezzel a ló legfeljebb szár mögé kerül, vagy ez ellen fog küzdeni.
Ha a lovas a külső szár állandó utánaengedésével a lovat állandóan a nyaka kinyújtására, tehát a "zabláig való előrenyújtásra" csábítja, a ló rövidesen kívánságának eleget fog tenni. Ezt az állandó előretapogatódzást a ló legfeljebb unalmasnak vagy lényegtelennek találja, de sohasem fogja fájdalmasnak, vagy kellemetlennek érezni: ezért nem is fog ellene védekezni és lassan minden kör után kellemesebb és lustább lesz. Ha a lovas nem veszti el türelmét, a ló most már lassanként a szárak után ki fog nyúlni: ha ez túl soká tartana, akkor a lovas esetleg megkísérelheti, hogy lovát kissé erősebben befelé állítsa, és jobban előre hajtsa, főleg a külső szárral. Ez mindkét kézen megkísérlendő, de ennél többet a lovas egyelőre nem tehet és nem is szabad tennie. Az utat lefelé a lovas a lónak csak megmutathatja, de annak megtalálását, a lóra kell bíznia.

A legtöbb ló már néhány perc múlva -hibáiban megrögzöttebb talán félóra múlva-, de előbb-utóbb mégis minden ló reagál erre a folytonos utánaengedésre, "felkínálásra". A ló első bizonytalan kísérlete után, amelyet nyaka kinyújtására tesz, a lovasnak folytatnia kell befelé állított lovát combbal és derékkal mindjobban a külső, csalogató szárra előrehajtani. Először az egyik kézen, azután a másikon, kezdetben a puhább (könnyebb) oldalon, hosszabb időn át, amíg előrehaladás mutatkozik, és a ló megértette, hogy a lovas kívánságának eleget tett: azután pedig ugyanazt a másik kézen. E célból a lovas folytonosan váltson kezet a nagykör középpontján való pontos átlovaglásával, míg a ló végre önmagától mindkét kézen nyakát egyformán előre lefelé kinyújtja. Ezzel meg is teremtettük az alapot a segítségek elfogadására.

d) HOGYAN TALÁLJA AZ ELRONTOTT LÓ AZ UTAT ELŐRE-LEFELÉ A ZABLÁRA (SZÁRRA)?

Ha a ló nyakát mindkét kézen kényelmesen előre lefelé kinyújtja, lovasnak nincs más teendője, mint a szárakat a teljesen tétlen kezében tartani, amíg a ló önmagától kezd a zablán könnyű támaszt venni, és azt rágni. Ha a határozott előrehajtáson kívül nem fejtünk ki a lóra semmilyen más kényszert, akkor nem is lesz oka arra, hogy bármilyen merevséget, feszültséget vagy félelmet mutasson,
A nyak kinyújtása tehát az előfeltétele, annak, hogy a ló a szárat (zablát) megkeresse, és azt elfogadja. A nyak kinyújtása azonban még épp úgy nem azonos a szár elfogadásával, mint ahogyan a lófej állítása sem eredményezi már a nyak kinyújtását is. Mindez a három tevékenység, úgymint: a ló állítása és hajlítása, a lónyak kinyújtása és a zablára (szárra) való támaszkodásának elérése még jobban összefolyik, mint az ilyen leírás után gondolnánk: ezeknek a működéseknek külön-külön való tárgyalására azonban szükségünk volt, hogy e 3 folyamatnak mindegyikét, mint olyant megmagyarázhassuk.

Emellett mindig az a legfontosabb, hogy a ló előrehajtásáról ne feledkezzünk meg, hogy mindig a szárra előretoljuk, és hogy a külső szár utánaengedésével újból bizonyítékot szerezzünk arról, hogy a lovas keze és a ló szája közötti összeköttetés csakis az előrehajtásnak és nem a kézzel történő hátrahúzásnak az eredménye.

Miden eddigi fennálló merevséget, görcsös ellenfeszülést -akár az állkapcsokban, a tarkóban, nyakban, hátban vagy végtagokban nyilvánul meg-, az egyenletes, unalmas, de mégis erélyes és a ló által felkínált ütemnél kissé élénkebb munkaügetésben előrefelé kiküszöbölünk. A ló mindjobban elengedi magát és végül szárnak, combnak és deréknak egyformán engedelmeskedve egyensúlyban halad.

Ha a segítségekre való engedelmességet a lónál ily módon elértük, akkor ezt ebben még biztosabbá kell tennünk. A lovat mindig újból és újból nyaka kinyújtására késztetjük, hogy ebben a fesztelen s minden kényszertől mentes járásban -amely számára csakis kellemes lehet-, megerősítsük. Ezzel a lépések mindinkább nyugodtabbak és az erélyes előrehajtás következtében mindig tért nyerőbbek is lesznek. A ló hátgerince minden lépésnél a hátsó lábak mozgásával együttesen kezd lengeni, izmai pedig minden feszesség nélkül működnek. Ha ekkor a lovas a szárakkal ellentartó hatást fejt ki és a lovat egyben meghúzott derékkal még jobban a zablára rátolja, akkor ez minden ellenkezés nélkül "felveszi magát", azaz súlyának egy részét a hátuljára helyezi át, aminek megtörténtét a zabla elengedésével és megropogtatásával jelzi. A szárakkal kifejtett hatás tartalma vagy annak többszörös megismétlése szerint a ló ezután vagy az ütemet rövidíti, vagy megáll. Ez a munka már a ló összeszedésének kezdetét jelenti.

Az előbbiekben leírt út ugyan nem vezet minden lónál egy félóra alatt célhoz, de mindenesetre rövidesen annak a felismeréséhez, hogy ezzel célt fogunk elérni. Eltarthat 8-14 napig is, míg a már elért eredmény biztossá vált és a lovas képes lesz ilyen lóval is, mint a helyesen belovagolt lóval, a segítségeket már néhány lépés után elfogadni. Ha azonban ez rövid időn belül nem sikerül, akkor ez többnyire egyáltalán nem fog sikerülni: ez esetben pedig a lovas elsősorban sajátmagától kérdezze meg, hogy nem benne rejlik-e a balsiker oka? Mert ez többnyire csak azon múlott, hogy a lovas nem tudott a ló mozgásához eléggé hozzásimulni.

Forrás: Pointernet