Mindenek előtt: kell-e a ló lábára patkó?
A legfontosabb egyáltalán azt eldönteni, hogy szükség van-e a patkolásra. A patkolás egyetlen célja az, hogy védjük a patát, vagyis a patkolás egy szükséges rossz, amit az igénybevétel, a "civilizációs ártalmak" (pl. aszfalton, kemény talajon való járás stb.), illetve a pata problémái tehetnek szükségessé. Hogy magát a patkolás folyamatát melyik kovács hogyan kivitelezi, az már egy másik kérdés.
Melegen vagy hidegen?
Ez a kérdés számos lótulajdonosban felmerülhet, hiszen ma újra reneszánszát éli a melegen való patkolás. Más kovácsok viszont hidegen patkolnak, így jogos a felvetés, vajon milyen érvek szólnak az egyik vagy a másik megoldás mellett. A melegen történő patkolásnak történelme van. Gondoljunk csak bele: hajdanán a ló ment a kovácsműhelybe, nem pedig a kovács jött ki a lóhoz. A műhelyben a kovács maga készítette a patkót, hiszen nem vehette meg az üzletben a kész patkót, ahogyan manapság, amikor különböző méretekben, jobbos-balos, illetve első-hátsó változatban kapható a - ráadásul hidegen is jól alakítható anyagból készült - kész patkók sokasága. Hajdan a lovat elvitték a műhelybe, a kovács elővett egy szál anyagot - a kiválóan kovácsolható, 0,2% széntartalmú, kopásálló, kiváló anyagminőségű nyers anyagot -, beletette a kohóba és felhevítette, hiszen azt még ki kellett kovácsolni. Ebből következik, hogy a melegen igazítás (vagyis amikor a patkót még melegen a patára helyezik, amin az égésnyomot hagy) egy, a technológiából adódó lehetőség volt, hiszen adott volt, hogy a patkó meleg. (Meg kell jegyezni, hogy akkoriban az a fő szempont, hogy "mindig a patkót igazítjuk a lóra és nem fordítva", teljesen igaz volt, hiszen a kovács egy teljesen nyers anyaggal kezdett dolgozni, így kizárólag a patkót készíthette el az adott patának megfelelő alakúra.)
Miért "sütik" rá gyakran a patkót a patára?
Szomorú tény, hogy ez a kérdés egyáltalán kérdés lehet. A hajdani kovácsok ugyanis sohasem "sütötték" rá a vasat, nem "égették fel" a patát a patkoláskor, ilyen módszerről egyetlen helyen sem olvashat senki a szakirodalomban. De valóban melegen próbálták rá a patkót a patára, csakhogy ezt "fekete melegen való igazításnak", és nem felégetésnek nevezték.
Mi az a "fekete melegen igazítás"?
Ha felhevítünk egy anyagot, akkor a melegítéssel elért különböző színek egy-egy hőmérséklet fokozatot jelentenek. A nyers patkó anyaga hidegen barnás színű, hiszen oxidréteg borítja. A melegítés során először kékesfekete, vagyis "fekete meleg" lesz, ami kb. 4-500 oC-ot jelent. A további melegítés hatására ezután előbb cseresznyevörösbe megy át (7-800 oC), majd szalmasárga lesz, míg végül fehéren izzó lesz. Ezt az állapotot követi az olvadási pont, amikor fehér szikrákat fröcskölve egy fehéren izzó, képlékeny anyaggá válik a vas, ez 1350 oC-on következik be. A patkót csakis ezen az úgynevezett fekete meleg hőmérsékleten szabad a patára igazítani, így is épp csak egy pillanatra odaérintve a szaruhoz. Az eljárás lényege, hogy így a patán a felhevített vas egy nyomvonalat hagy, ami megmutatja, hogy hol nem egyenletes még a patkó vagy a pata síkja. Az alapszabály ilyenkor is ugyanúgy érvényes: a patkót kell a patához igazítani, és nem fordítva. A patkó igazítása alakra, formára és síkra vonatkozóan lehetséges. A patát csakis a síkra igazításnál lehet befolyásolni, hiszen az még lehet egyenetlen, éppúgy, ahogyan maga a patkó is. A fekete melegen való igazítás helyett persze éppúgy lehetne alkalmazni egy olyan módszert is, amelyben valamilyen tetszőleges anyaggal bekenem a patát (akár krétaporral, vagy egyszerűen leteszem egy teljesen sík felületre, majd megnézem, hogy hol marad rajta szennyeződés és hol nem), de hajdanán, amikor a kovács a ló ottlétekor készítette el a megfelelő patkót, ez volt a legkézenfekvőbb megoldás.
Mire jó akkor a "mobil kohó"?
Manapság jó néhány kovács használ úgynevezett mobil kohót, amit egyszerűen magával vihet a többi felszereléssel együtt a lótulajdonos istállójához. Csakhogy patkót már nem nyers anyagból készít, ugyanazt a boltban vásárolt kész patkót használja, mint a hidegen dolgozó kovácsok. Kétségtelen ugyan, hogy melegen könnyebb a patkót alakítani, mint hidegen, de tényleges funkciója nincs ma a kohóknak, nem is szólva arról, hogy ha a fekete melegnél magasabb hőmérsékletre hevíti fel a vasat és "rásüti" a patkót a patára, azzal kárt is okozhat a pata szerkezetében.
Miért csak az elülső lábakra kerül sok esetben patkó, a hátulsókra pedig nem?
Ennek megválaszolására először térjünk ismét vissza a szabályos pata fogalmához. Milyen is a szabályos pata? Az elülső végtagon íveltebb, terültebb, mint a hátulsón. A terültebb pata két oldalfali szaruja, körívelten a hordozószél, azaz az oszlopos szaruréteg sátorszerűen növekszik. Ez azt jelenti, hogy a növekedés nem párhuzamos, vagyis minél jobban növekszik a szaru, annál nagyobb lesz a hordozószél átmérője. Minél jobban túlnő a szaru, annál nagyobb lesz a pata. Ha nagyobb a pata, hosszabb a "körömrész", a talptestétől függetlenül, hiszen már túlnövekedett, akkor az ellenállóképessége csökken. Ezzel szemben a hátulsó pata keskenyebb, kevésbé ívelt, így a szaruoszlop is a párhuzamoshoz jobban közelítve növekszik lefelé és a talajjal is nagyobb szögben érintkezik, így az ellenállóképessége is nagyobb, mint az ellső pata szarujáé. A másik ok a súlyviselésből adódó különbség. A lovaknál természetes egyensúlyi helyzetükben nem egyenlő terhelés jut az elülső és a hátulsó végtagra. Olyannyira nem, hogy az elülső végtag viseli a súly kétharmad, míg a hátulsó az egyharmad részét. Vagyis a csak az elülső lábakra való patkolás oka egyrészt az az általános tény, miszerint a patkolás azért van, hogy védjük a patát, másrészt az a két fontos tényező, hogy a pata alakja, formája, valamint a súlyviselés eloszlása az elülső végtagnál kedvezőtlenebb, mint a hátulsónál, így az elülső végtag pataszaruja jóval nagyobb igénybevételnek van kitéve, mint a hátulsó végtagé.
Forrás: Pointernet |